Légzés
Ahhoz, hogy az emberi test működőképes legyen folyamatos friss oxigéndús levegőre van szüksége. Ezt a környezetünkből tudjuk felvenni, és légzőrendszerünk hatja végre a szervezetünkben ehhez szükséges gázcserét.
Légzőrendszerünk főbb részeit a felső és alsó légutak, tüdők, mellhártya, csontos mellkasfal, rekeszizom, légzési segédizmok, légzőközpont alkotják.

A légutak:
A légutakban áramlik a levegő a tüdőbe, onnan kifelé és azon belül. Ezek a légutak sorozatosan elágaznak, s az egyre szűkebb hörgőágak végül is a tüdőhólyagocskákban végződnek.
A belélegzett levegő a gégén át jut a légcsőbe, így mindkét tüdőbe egy-egy főhörgő lép be. Légvételkor a légcsőben érkezik a levegő a mellkasba ahol ez a cső kisebb ágakra oszlik, s azokon átáramlik a levegő a tüdőbe.
A hörgők elágazásakor egyre kisebb átmérőjű csövecskék jönnek létre, amelyek a tüdő minden részébe eljutnak.
A legkisebb csövek parányi zsákocskákban végződnek, amelyek voltaképpen a tüdő szövetét alkotják. Ezeknek a részei a tüdőhólyagocskák, amelyeknek a vékony falán át megy végbe a vérrel a gázcsere.

Tüdő:
A légzés szerve. Kúp alakhoz hasonlító páros szerv. A két tüdő a mellüregben, a szív, a nagyerek és a középen lévő gátorüreg más képleteinek két oldalán helyezkedik el. A jobb és a bal tüdő önálló szerv. Mindkettő egy-egy jobb és bal mellhártyazsákban van zárva. Szabadon helyezkednek el a mellüregben, csupán a két főhörgő és a nagy vérerek rögzítik őket. A tüdő szövete lágy, szivacsos és nagyon rugalmas.


Minkét tüdőnek van:
•    csúcsa, amely a kulcscsont mögött a nyak aljáig nyomul fel
•    alapja, amelynek homorú felszíne a rekeszizmon nyugszik
•    homorú, gátüregi felszíne, amely gátor-üregi képletekkel határos
 
Lebenyek és hasadékok:
A tüdőket mély hasadékok osztják lebenyekre. A jobb tüdőnek három, míg a szív helyzete miatt kisebb bal tüdőnek két lebenye van. Mindegyik lebeny független a többitől, ugyanis a saját lebenyhörgőjén át kapja az oxigéndús levegőt, s a vérerek is lebenyenként különülnek el. A hasadékok mélyek, átérik a tüdőt, s mellhártya határolja őket.
A tüdőlebenyek tüdőszegmentumokra tagolódnak amelyeket kötőszöveti réteg választ el egymástól. Mindegyik szegmentum piramis alakú. Alapjuk a tüdő mellhártyai felszíne, míg csúcsuk a tüdőkapu felé néz amelyen a hörgő és a verőér belép mindegyik szegmentumba. A visszerek a szegmentumok határán haladnak a tüdőkapu felé.
A tüdőbe az erek (tüdőverőér és tüdőgyűjtőér), idegek, és a főhőrgők a tüdőkapun (hilus pulmonis) át lépnek be, illetve ki. A tüdőkapukban nyirokcsomók találhatók, melyek a tüdő nyirokelvezetésében játszanak szerepet. A tüdők lebenyekből épülnek fel, a bal oldali kettő, a jobb oldali tüdő három lebenyből.
A mellhártya:
A mellhártya fali lemeze a mellüreget belülről, zsigeri lemeze pedig közvetlenül a tüdők felszínét borítja.

A légzés menete:
A légzésnél megkülönböztetünk egy külső légzést a szervezet és a környezet között, illetve egy belső légzést a vér és a sejtek között. A belélegzett levegő 21 % oxigént, 0,04 % széndioxidot, 78 % nitrogént, és néhány tized százalék nemes gázokat tartalmaz. Ezzel szemben a kilélegzett levegő 16 % oxigént, 4,04 % széndioxidot tartalmaz, a nitrogén és a nemes gázok százalékos aránya érdemben nem változik. A légzés automatikus szabályozás (akaratunktól független), és akaratlagos szabályozás alatt áll. Az automatikus szabályozás központja az agytörzsben, a nyúltvelőben található, melynek fő kémiai ingere a széndioxid (és nem az oxigén). Minden olyan esetben, amikor a szervezetben felhalmozódik a széndioxid (hypercapnia), fokozódik a légzés (hyperventillatio), míg ha csökken a széndioxid mennyisége (hypocapnia), csökken a légzés (hypoventillatio). 
Az akaratlagos szabályozás, mint minden ilyen jellegű folyamat, az agykéreg működéséhez kötött. Mindezek mellett a légzés szabályozásában szerepet játszik a vegetatatív idegrendszer is: a szimpatikus idegrendszer hatása (pl. sportolásnál, munkavégzésnél) fokozza a légzés mélységét, frekvenciáját, tágítja a hörgőcskéket, míg a paraszimpatikus idegrendszer hatása (pl. alvásnál) ezekkel ellentétes: csökkenti a légzés mélységét, frekvenciáját és szűkíti a hörgőcskéket.

Percenként átlagosan 12-16-szor veszünk levegőt (légzési frekvencia), egy belégzés, illetve kilégzés során kb. 500 ml levegő áramlik be, illetve ki a tüdőnkből. Az egy mély belégzést követő teljes kilégzést vitálkapacitásnak hívjuk, melynek normál értéke felnőttekben 4-5 l.

Létezik egy élettani jelenség, melyet légzési ritmuszavarnak (légzési arrhytmia) hívunk. Belégzéskor a szívfrekvencia nő, kilégzéskor csökken. A tüdők a légcsere mellett fontos szerepet játszanak a szervezet sav-bázis háztartásának, a vér állandó vegyhatásának (pH) biztosításában.

Fontos tisztában lenni azzal, hogy a tüdő és a tiszta légutak, milyen fontos szerepet játszanak életünkben. Ezért igyekeznünk kell ezek rendszeres tisztítására, karbantartására. Ha tehetjük, kerüljük a dohányzást, a füstös, poros helyeket, amik ingerelhetik, megterhelhetik légutainkat.

Az asztma (asthma bronchiale) rohamokban jelentkező nehézlégzés. Elsősorban a kilégzés nehezített, mely ilyenkor sípoló, fütyülő hangot is adhat. A fulladásos roham a kis hörgők szűkülete következtében alakul ki, melynek oka egyrészt a hörgőcskék simaizomzatának görcse, másrészt ilyenkor a hörgők nyálkahártyája duzzadt és nagy mennyiségű, sűrű váladékot termel.

A gátor, (mediastinum) a mellhártya két, jórészt sagittalis (a szimmetriasíkkal) párhuzamos, belső fali lemeze közötti tér, amelyben fontos szervek , így a szív és a nagy erek, a tüdőkapun be- és kilépő, és a nyakról a hasüregbe futó képletek helyezkednek el. Fönt nincs éles határa a nyak felé, lent a rekesz, elől a szegycsont, hátul a gerinc határolja. A szív saját, savós hártyával bélelt burkában (pericardium) helyezkedik el, a többi képződmény laza rostos kötőszövetbe van beágyazva.

A felső légutak betegségei

A nátha
Orr nyálkahártya gyulladás: nátha (rhinitis), okozza baktérium, vírus. Orrmelléküregek gyulladását szintén baktérium, vírus okozza. A nyálkahártya megduzzad, váladékot termel.
Tünetei: orrlégzési nehezítettség, fájdalom, tüsszögés, köhögés.

A megfázás
Orr, orrgarat, garat, gége, légcsőgyulladás okai vírusok baktériumok. Ebben az esetben is nyálkahártya duzzanat, váladéktermelődés lép fel. Tünetei: szúró kaparó érzés, köhögés, tüsszentés, esetleges köpetürítés, légzési nehezítettség, láz, fájdalom.
Kezelés a vírus okozta fertőzésben a tünetei kezelés: lázcsillapítás, folyadékbevitel, vitaminok, gőzölés. Baktérium okozta fertőzés esetén a fentiek plusz, orvosi utasításra antibiotikum.

Idegentest a légutakban
Idegen test az orrban tüsszentést, orrváladékozást, orrdugulást okoz, melyet orrfúvással el lehet távolítani. Amennyiben beakad, szakorvoshoz kell fordulni. Gyakori kisgyermekeknél játék, golyó, bab stb. orrüregbe dugása. Legsúlyosabb a légutakba került idegen test, mert a bekerül idegen test akár fulladást is okozhat, vagy ha az idegen test lejjebb jut, bronhitist,(hörgőgyulladás), tüdőgyulladást, tályog képződést is kiválthat. A gégefedő nem zárja le a légcsövet, akkor félrenyelés jöhet létre.

A tüdő és a mellhártya betegségei
A gócos vagy lebenykés tüdőgyulladás (broncho-pneumonia) – ellentétben a lebenyes vagy kruppos tüdőgyulladással (lobaris pneumonia), mely szinte bárkinél felléphet – elsősorban legyengült általános fizikai állapotú embereknél (pl.

A gócos vagy lebenykés tüdőgyulladás (broncho-pneumonia) – ellentétben a lebenyes vagy kruppos tüdőgyulladással (lobaris pneumonia), mely szinte bárkinél felléphet – elsősorban legyengült általános fizikai állapotú embereknél (pl. idősek, csecsemők, szeropozitivok) jelentkezik, illetve azoknál, akik idült gennyes vese- és húgyúti gyulladásban vagy csontgyulladásban szenvednek. Kialakulhat különféle betegségek (súlyos influenza, szamárköhögés, vörheny) szövődményeként is.

A betegség hidegrázás és magas láz kíséretében fellépő nehézlégzéssel kezdődik, a tünetekhez hamarosan száraz köhögés is társul. A röntgenfelvételen számos rendszertelenül elhelyezkedő, változó alakú és nagyságú, elmosódott határú, homályos folt látszik.

Az antibiotikumok felfedezése előtt a gócos tüdőgyulladás súlyos szövődményekkel társult (mellhártyagyulladás, tüdőtályog), és a betegség ilyenkor gyakran végzetes kimenetelű volt. Napjainkban a kezelés antibiotikumok adásából, oxigén-terápiából, folyadékpótlásból áll, amihez szükség esetén, szívtámogató szerek is adhatók. A kezelés rendszerint gyógyuláshoz vezet, bár idős emberek, AIDS-betegek, cukorbetegek és mások esetén a kórjóslat a szívműködéstől és a beteg általános fizikális állapotától függ.

Mellhártyagyulladás
A mellhártyagyulladás (pleuritis) akkor alakul ki, ha valamilyen kórokozó, általában baktérium vagy vírus fertőzi meg a mellhártyát. A mellhártyagyulladás leggyakoribb tünete a hirtelen jelentkező mellkasi fájdalom, mely a bizonytalan, enyhe mellkasi tünetektől az erős, szúró fájdalomig terjedhet. A fájdalom jelentkezhet kizárólag mély belégzéskor és köhögéskor, de az is gyakori, hogy a fájdalom állandósul, mély belégzésre és köhögésre erősödve. A fájdalom a mellkasfali mellhártyalemez gyulladásának a következménye, általában a beteg közvetlenül a gyulladás fölött érzi, bár kisugározhat a nyak és a vállak irányába is. A fájdalmas légzés sokszor odáig vezet, hogy a beteg igyekszik apró, felületes szippantásokkal venni a levegőt. A diagnózis a jellegzetes tüneteknek köszönhetően gyors és egyszerű, a fonendoszkópon keresztül nyikorgó, dörzsölődő hang (dörzs-zörej) hallható. A pleuritis két fő típusát különböztetjük meg: a száraz és az izzadmányos mellhártyagyulladást.

Száraz mellhártyagyulladás
Száraz mellhártyagyulladásnak (pleuritis sicca) nevezik a mellhártya olyan gyulladásos megbetegedését, amely nem jár izzadmányképződéssel. A betegség tünetei láz, mellkasi fájdalom, a mellhártya érdes súrlódása be- és kilégzéskor. A száraz mellhártyagyulladás a közönséges gócos tüdőgyulladás szövődménye is lehet. Ha a pleuritis a rekeszizom közelében helyezkedik el, gyakran igen erős idegi fájdalmak lépnek fel, ilyenkor a légzés felgyorsul, a levegővétel és a köhögés meglehetősen kellemetlen, esetenként fájdalmas. A száraz mellhártyagyulladás gyógyulási ideje két-három hét, de előfordul, hogy savós mellhártyagyulladás követi.

Izzadmányos mellhártyagyulladás
Az izzadmányos mellhártyagyulladás (pleuritis exsudativa) jellemzője, hogy folyadék halmozódik fel a mellhártya lemezei között a mellhártyagyulladást követően. A mellkasi fájdalmak állan-dósulnak, a fájdalom fokozódik a legkisebb testhelyzet-változtatásnál is fellépő száraz köhögés hatására. Gyakoriak a fulladásos rohamok. Később, ha a folyadék mennyisége nő, a folyadékgyülem nehézséget okozhat az egyik vagy mindkét oldali tüdő tágulásában, ezért a légzési nehézség fokozódik, légzési elégtelenség alakulhat ki. A mellkas kopogtatásakor tompult hang észlelhető. A röntgenvizsgálat egyöntetűen homályos felületet mutat.

Az izzadmányos mellhártyagyulladás biztos jele, ha a mellhártya csapolásakor (punctio) folyadék ürül, amely lehet savós, savós-rostovány, savós-véres, véres, vérs-rostonyás, gennyes vagy üszkös is. A folyadékmintát szükség esetén sejttani és/vagy bakteriológiai vizsgálatnak vetik alá.

A savós-rostonyás (sero-fibrinosus) mellhártyagyulladás a fiataloknál a tuberkulotikus gócok felett, általában másodlagosan alakul ki. Felnőtteknél inkább tüdőrákra, különféle mellüregi daganatokra, lebenyes vagy gócos tüdőgyulladásra, tüdőtályogra illetve tüdőinfarktusra, esetleg a tüdőt megtámadó gombafertőzésre kell gyanakodni. A mellkascsapolással nyert citromsárga, zavaros folyadék fehérjében és fibrinben gazdag. A gümőkóros (tuberculosus) mellhártyagyulladás kezelése tébécé-ellenes szerekkel történik, esetenként szúrcsapolásra is szükség lehet. A savós-rostonyás mellhártyagyulladás társulhat vírusos tüdőgyulladásokhoz és a hörgők vagy a tüdők különféle, egyéb gennyes folyamataihoz is.

A vérzéses mellhártyagyulladások. A mellhártyák közötti üregből szúrcsapolással nyert folyadék vörhenyes színű. A vér legtöbbször mellkasi sérülés (pl. közúti baleseteknél) következménye, de az is lehet, hogy a tüdő vagy a mellhártya elsődleges vagy másodlagos rosszindulatú daganatra utal. A vérzést okozhatja véralvadási zavar is.

A mellhártyák közti üregben akkor gyűlik össze genny, ha tüdőgyulladás vagy tüdőtályog terjed rá. A gennygyülem kialakulhat tüdőgyulladás, mellkasi sérülésből eredő fertőzés, sebészeti beavatkozás, nyelőcsőszakadás vagy hasi tályog következményeként. A mellhártyák közti folyadék ilyenkor kifejezetten zavaros, nem átlátszó sűrű és sárgás.

Az üszkös folyadékgyülem a tüdőüszökhöz társulhat, a mellhártyák közti folyadék ilyenkor sűrű, piszkos-barna, bűzös.

Tüdőtuberkulózis (TBC)
A tbc fertőzésnek nincsenek specifikus tünetei, sőt, az esetek nagy részében sokáig tünetmentes. A tüdőtuberkulózis felismerésében így kiemelkedő szerepe van a szűrővizsgálaton való rendszeres részvételnek.
A tüdőtuberkulózis (tbc, más néven tüdőgümőkór) fertőzéses eredetű megbetegedés, melyet a Mycobacterium hominis és Mycobacterium bovis nevű baktériumok okoznak.
A tbc nemcsak a tüdőt érintheti, megbetegítheti a gyomor- bélrendszert (ha fertőzött tej fogyasztásával kerül be a szervezetbe), a húgy- és ivarszerveket, a csontokat, a bőrt. A tbc tüdőn kívüli formái napjainkban, a fejlett társadalmakban ritkák.

A tbc fertőzés előfordulási gyakorisága jelentősen függ a szociális helyzettől. A világon mintegy 8-12 millió új megfertőződés történik évente. Leggyakoribb a betegség Dél-Afrikában, ahol 100.000 lakosra több, mint 200 fertőzött személy jut.

Magyarországon a XX. század elején észlelhető igen magas megbetegedési arány, napjainkra jelentősen lecsökkent. A második világháború után kiteljesedett az országot behálózó tüdőgyógyászati hálózat, felfedezték a tbc elleni hatásos gyógyszereket, általánossá vált a kór elleni védőoltás, így a tbc elleni küzdelem jelentősen felgyorsult. Ma hazánkban 20-35 fertőzött személy jut 100.000 lakosra a különböző megyékben.

A tbc kórokozója cseppfertőzéssel terjed, azaz a fertőzött személy terjeszti azt köhögésével.

A tbc tünetei
A tüdőtuberkulózis tünetei nem specifikusak, azaz nem említhetünk olyan tüneteket, melyek fennállása esetén a diagnózis biztosan kimondható, így annak megállapításához további vizsgálatok szükségesek.

A betegség általános tünetei: fogyás, hőemelkedés, izzadás (főleg éjszaka), étvágytalanság, fáradékonyság, gyakran jelentkező meghűlések. A légzőszervi tünetek közül leggyakoribb a köhögés és köpetürítés. A betegségre jellegzetesnek régebben a véres köpetet tartották, ám ez nem mindig jelentkezik (napjainkban pedig oka inkább a tüdő rosszindulatú daganata). Ritkábban mellkasi fájdalom, nehézlégzés észlelhető.

Gyorsan rosszabbodó, vagy a tüdő nagy területének érintettségekor magas láz, gyors ütemű testsúlyvesztés jelentkezik, a fulmináns forma nagyon súlyos esetben akár halált is okozhat.

A tbc diagnosztikája
A diagnózis felállításakor, a felsorolt tüneteknek és egyéb eljárásoknak (mellkas röntgenfelvétel, mikrobiológiai vizsgálat köpetből, ún. tuberculin bőrpróba, néha szövettani vizsgálat) van kiemelkedő szerepe.
 
A TBC több formában jelentkezhet.
Az elsődleges tbc a korábban még nem fertőzött személyeknél alakul ki. A fertőzés ezen formája, az ún. elsődleges góc, a tüdőben alakul ki, s legtöbbször tünetmentes. Gyakran más okból végzett mellkas röntgenfelvétel (pl.: tüdőszűrés) készítése után derül ki, mivel az elsődleges góc nyoma gyógyult állapotban is megmarad.

A másodlagos tbc-t azok a baktériumok hozzák létre, melyek az elsődleges fertőzés alkalmával a tüdőben nem pusztultak el. Ez a forma, főleg fokozott rizikójú személyeknél, hajlamos a szervezet egyéb területeinek a megbetegítésére.
A diagnózis felállításához a köpetből laboratóriumi körülmények között kimutatott kórokozó jelenléte szükséges.
A tuberculin bőrpróba, többnyire a gyanú megerősítésére szolgál. A vizsgálat során megfelelő fecskendővel juttatnak a bőrbe egy speciális anyagot, majd 72-96 óra elteltével a szúrás helyének állapotából olvasható le az eredmény.
Szövettani vizsgálat (biopszia) kétes esetekben végezhető.

A tbc kezelése
A tüdőtuberkulózis gyógyszeres kezelése két fázisra bontható: az intenzív és a stabilizációs fázisra. Az intenzív terápia két vagy három hónap időtartamú kezelést jelent, a következő szerek hármas vagy négyes kombinációjával: isoniazid, rifampicin, pyrazinamide, ethambutol, esetleg streptomycin.

A stabilizációs fázis legtöbbször isoniazid és rifampicin kombinációt jelent, de szóba jön az említett szerek bármelyike. A kezelést mindig a betegnek legmegfelelőbb gyógyszerekkel, a legmegfelelőbb dózisban és időtartamig kell megválasztani, a kórokozó laboratóriumi vizsgálatát figyelembe véve.

A terápia beállítása kórházi körülmények között, tüdőgyógyászati osztályon történik. A hazabocsátott betegek kezelésének ellenőrzése a tüdőgondozó, illetve a háziorvos feladata.

A rendszeres orvosi ellenőrzés jelentősége igen nagy, mivel így nyomon követhető a páciens állapotának alakulása, a gyógyszerek esetleges mellékhatásai, feltérképezhetők a beteggel kapcsolatba került személyek, akik szükség esetén szintén kezelést kapnak, megfertőződésük megelőzésének érdekében.

A betegség kimenetele kis elváltozások, az orvossal való megfelelő együttműködés esetében teljes gyógyulás is lehet. A kezelést éppen ezért minél hamarabb el kell kezdeni, s az orvos utasításait pontosan követni kell.

Sebészi kezelés is szóba jöhet, ha a tüdő funkciója azzal javítható, ha valamely szövődmény elhárítása vagy megelőzése azt megkívánja, ezen felül diagnosztikai problémák és a gyógyszeres terápia nem megfelelő hatékonysága esetén

A tüdőembólia
egy gyakori tüdőbetegség, melyet az esetek csak közel egyharmadában sikerül időben diagnosztizálni. Hátterében leggyakrabban a mélyvénás trombózis áll. A vénás rendszerben elszabadult trombus (alvadt vér vagy ritkábban zsír, levegő, idegen szövet) a véráramlattal a tüdő artériába jutva, annak hirtelen elzáródását okozza.
A beteg tünetei és a tüdőembólia súlyossági fokozatai mindig attól függnek, hogy milyen keresztmetszetű tüdőartéria záródik el, így igen tág határok között mozoghatnak.

A tüdőembólia tünetei
Ha a főtörzs artériában áll meg a trombus, a tünetek hirtelen kezdődnek és elég masszívak. Így a klinikai tünetek: erős mellkasi fájdalom, köhögés gyakran véres köpettel, nehézlégzés, szapora légzés, szapora szívverés, verejtékezés, hidegrázás, halálfélelem, ájulás. Ha mindkét főtörzs artéria egyszerre záródik el, az azonnali halálhoz vezet.

Ha a lezárt tüdőér közepes átmérőjű, helyi szúró fájdalom, nehézlégzés, köhögés, véres köpet jelentkezik. A panaszok nem egyszerre lépnek fel, és akár napok múlva láz is kialakulhat.

Ha a kiságakat zárja el a trombus, akkor mikroembolizációról beszélünk. Ez kialakulhat akár többszöri, ismételt, krónikus, több apró eret érintve is. A tünetek így nem lesznek annyira tipikusak, de bizonytalan és hosszan tartó mellkasi fájdalom, heves szívverés, fulladásos panasz, köhögés, szédüléses roham, ismeretlen eredetű láz esetén gondolni kell rá.

A tüdőembólia kivizsgálása
A klinikai kép alapján akár könnyen fel is állítható a diagnózis.

Sokszor azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, de ha a panaszok alapján tüdőembóliára gondolunk, fontos a pontos diagnosztizálás akár képalkotó eljárások segítségével, illetve az embóliaforrás, akár az embolus keresése. Az utóbbi kettőre azért van szükség, hogy a még súlyosabb szövődményeket megelőzzük.

A laborértékek között a D-dimer (véralvadék hasítási termék) emelkedése utalhat mélyvénás trombózisra, tüdőembóliára is, de azonban a normális értéke sem zárja ki ezeket a betegségeket. A vérgáz legtöbbször az oxigénhiányt mutatja.

Az EKG elkészítésével a tüneteiben gyakran hasonló, szívinfarktust lehet kizárni. Az embóliaforrás keresésére pedig a mélyvénás színes Doppler ultrahangos vizsgálatot használjuk.

A tüdőembólia kezelése
Mindig fontos a már kialakult embólia kezelése mellett az ismételt embólia megelőzése is.

Ha a tünetek alapján tüdőembóliára gondolunk, a beteget óvatosan, kevés mozgatással, fél ülő helyzetben kórházba kell szállítani. Izommunka hatására az embóliaforrásként szereplő, nem eléggé adherens, laza vérrögből újabb darab szakadhat le, ami az érpálya egyéb helyein is elzáródást, újabb tüdőembóliát okozhat.

Fontos a nyugtatás, oxigén adása, fájdalomcsillapítás. A kórházi osztályon ezek folytatása mellett vénásan a vérhígító adása az elsődleges (nátrium/kálcium, heparin pumpa). Kezdetben az elzárt tüdőartéria véráramlásának életmentő helyreállítása a cél, hosszú távon pedig a potenciálisan halálos kimenetelű újbóli elzáródás megelőzésére irányul a kezelés. Közvetlenül az akut eseményt követően nagy az újbóli embólia kialakulásának veszélye a szervezet véralvadási rendszerének működési zavara miatt.

Ha a heparin adása terápiás tartományban történik, akkor kb. 1 hét után át lehet térni a tablettás vérhígító készítmény alkalmazására, melyet még legalább 6 hónapig kell alkalmazni, és azután is csak fokozatosan lehet elhagyni. A kezelés alatt rendszeresen kell ellenőrizni a terápiás hatékonyságot jelző laborértéket, az INR-t.

A tüdőembólia kórjóslatát illetve az újbóli előfordulását a tüdőembólia súlyossági fokozata, a diagnózis és a kezelés megkezdésének időpontja, az alapbetegség és a beteg életkora határozza meg.  A szakorvos által megfelelően beállított és a beteg által ez alapján alkalmazott vérhígító kezelés a kiújulás veszélyét akár 80-90 %-kal csökkentheti.

Hogyan előzze meg a betegséget?
A megelőzés egyik alapja a vénás pangás csökkentése pl: visszér esetén gumiharisnya, lábtorna alkalmazása. Ha tartósan ágyban fekvő a beteg, akkor is segít a láb masszírozása, gyakori mozgatása.

Hosszú ideig tartó ülés esetén is szánjon időt egy kis mozgásra, sétára, lábak mozgatására. Műtétek után, pitvarfibrillációban, tumoros betegeknél gyakran megelőzésképpen bőr alatti injekcióban heparint adnak.

Hosszútávon véralvadásgátló kezelésben kell részesíteni az ismert antifoszfolipid szindróma, és thrombophilia (Leiden mutáció) esetén.